Ha fogorvosokat kérdeznénk meg arról, hogy egy rendelő mitől működik jól, sok ellentmondásos vélemény után valószínűleg egyetértenének abban, hogy egy fogorvosnak arra kell törekednie, hogy a páciens a kezelés eredményeképpen olyan egyensúlyi állapotba kerüljön a fogait illetően, amely viszonylag egyszerűen, könnyen szinten tartható. Bár a páciensek általában konkrét problémákkal jelentkeznek, legyen szó elszíneződött fogról, foghiányról vagy akut fogfájásról, valódi végeredményről csak akkor beszélhetünk, ha a kezelés eredményeként esztétikus, egészséges szövetek alakulnak ki úgy, hogy az stabil, évtizedek alatt alig változó állapotot eredményeznek.

Ennek egyértelmű, objektív mércéje, hogy egy rendelőben tetszőlegesen kiválasztva összehasonlítjuk a betegek kezdeti, kezelés végi, illetve 10-15 év elteltével készült röntgen felvételeit, s eredményként azt tapasztaljuk, hogy a státuszuk nem, vagy alig változott. Ez különösen igaz fogágybetegekre, ahol a gyulladásos folyamatok gyors szövetvesztést és állapotromlást okozhat. Ezek először a páciens számára jelentnek sokkoló élményt, hiszen ezek a gyulladások sok esetben allatomosan, fájdalom nélkül zajlanak, így nem csoda, ha a beteg már megkésve, visszafordíthatatlan károsodásokkal jelentkezik fogorvosánál. Másrészről kérdés a kezelő orvos számára is, hogy vajon képes-e ezeket a folyamatokat uralni, illetve úgy helyreállítani, hogy az a páciens esztétikai és funkcionális elvárásainak is megfeleljen. S akkor még nem beszéltünk a kezelés mikéntjéről.

Ezen elváltozások helyrehozatalára jöttek létre sebészi megoldások az évtizedek alatt. De ma már nem az az igazi kérdés, hogy helyrehozhatóak-e egyáltalán ezek a defektusok, hanem hogy minél kevesebb és kisebb sebészi beavatkozással, lehetőleg mennél több saját fog megtartásával orvosoljuk őket.

Személyes törekvésem az, hogy fogorvosok által végezhető, fogsebészeti módszerekkel hozzuk létre a megfelelő eredményt, esztétikailag és funkcionálisan a páciens elvárásainak megfelelően. Lehetőleg ne legyen szükség olyan szájsebészeti beavatkozásokra, melyek túlnyúlnak a fogsebészet keretein, és fej-nyak-sebészi technikákat igényelnek.

Nyilvánvaló, hogy kialakulhatnak extrém defektusok is, amelyek komoly sebészi beavatkozást tesznek szükségessé, de a valóságban sokkal kisebb számban, mint amilyen gyakran a betegek átesnek ilyen fej-nyak-sebészeti beavatkozásokon. A betegek morbiditása, az utókezelések és a lábadozás ideje mind fontos szempont egy műtéti beavatkozás esetében, ezért is nagyon lényeges, hogy mennél kisebb beavatkozással és kiszámíthatóbb módon tervezzük és hajtsuk végrel ezeket a műtéteket.

Windisch Péter