1053 Budapest, Veres Pálné u. 7. III. em. 2.

Ha fogorvosokat kérdeznénk meg arról, hogy egy rendelő mitől működik jól, sok ellentmondásos vélemény után valószínűleg egyetértenének abban, hogy egy fogorvosnak arra kell törekednie, hogy a páciens a kezelés eredményeképpen olyan egyensúlyi állapotba kerüljön a fogait illetően, amely viszonylag egyszerűen, könnyen szinten tartható. Bár a páciensek általában konkrét problémákkal jelentkeznek, legyen szó elszíneződött fogról, foghiányról vagy akut fogfájásról, valódi végeredményről csak akkor beszélhetünk, ha a kezelés eredményeként esztétikus, egészséges szövetek alakulnak ki úgy, hogy az stabil, évtizedek alatt alig változó állapotot eredményeznek.

Ennek egyértelmű, objektív mércéje, hogy egy rendelőben tetszőlegesen kiválasztva összehasonlítjuk a betegek kezdeti, kezelés végi, illetve 10-15 év elteltével készült röntgen felvételeit, s eredményként azt tapasztaljuk, hogy a státuszuk nem, vagy alig változott. Ez különösen igaz fogágybetegekre, ahol a gyulladásos folyamatok gyors szövetvesztést és állapotromlást okozhat. Ezek először a páciens számára jelentnek sokkoló élményt, hiszen ezek a gyulladások sok esetben allatomosan, fájdalom nélkül zajlanak, így nem csoda, ha a beteg már megkésve, visszafordíthatatlan károsodásokkal jelentkezik fogorvosánál. Másrészről kérdés a kezelő orvos számára is, hogy vajon képes-e ezeket a folyamatokat uralni, illetve úgy helyreállítani, hogy az a páciens esztétikai és funkcionális elvárásainak is megfeleljen. S akkor még nem beszéltünk a kezelés mikéntjéről.

Ezen elváltozások helyrehozatalára jöttek létre sebészi megoldások az évtizedek alatt. De ma már nem az az igazi kérdés, hogy helyrehozhatóak-e egyáltalán ezek a defektusok, hanem hogy minél kevesebb és kisebb sebészi beavatkozással, lehetőleg mennél több saját fog megtartásával orvosoljuk őket.

Személyes törekvésem az, hogy fogorvosok által végezhető, fogsebészeti módszerekkel hozzuk létre a megfelelő eredményt, esztétikailag és funkcionálisan a páciens elvárásainak megfelelően. Lehetőleg ne legyen szükség olyan szájsebészeti beavatkozásokra, melyek túlnyúlnak a fogsebészet keretein, és fej-nyak-sebészi technikákat igényelnek.

Nyilvánvaló, hogy kialakulhatnak extrém defektusok is, amelyek komoly sebészi beavatkozást tesznek szükségessé, de a valóságban sokkal kisebb számban, mint amilyen gyakran a betegek átesnek ilyen fej-nyak-sebészeti beavatkozásokon. A betegek morbiditása, az utókezelések és a lábadozás ideje mind fontos szempont egy műtéti beavatkozás esetében, ezért is nagyon lényeges, hogy mennél kisebb beavatkozással és kiszámíthatóbb módon tervezzük és hajtsuk végrel ezeket a műtéteket.

Windisch Péter